5. fejezet

Valami nincs rendben velem, ez egészen biztos. Mióta Japánban élek, sokkal több időm jut gondolkodásra, és megismertem annyira saját magamat, hogy tudjam, mi a helyzet. Sivár, érzelmektől mentes világomba zárkózva élek, Mel emléke az egyetlen, ami nem hagyja, hogy depresszióba zuhanjak. És most hirtelen annyi új hatás ért, amiket egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni, és valamiféle védekező mechanizmusok vették át az uralmat a testem felett. Ezt érzem. Tudom, hogy így van. 

Fokozatosan lelassul a légzésem, és kitisztul a látásom. Először csak a kezeket nézem a vállamon, majd Jason arcára emelem a tekintetem. Őszinte aggódással a szemében néz vissza rám, de nem szól semmit. Hagyja, hogy pár percig még mélyeket lélegezzek a csípős reggeli levegőből, mielőtt elengedné a vállam. Akkor sem szólal meg, mikor a fejemet rázva a gondolataimba mélyedek. Nem tudom eldönteni, hogy képes leszek-e uralkodni magamon, ha újra találkozok Mirandával. Nem szabadna hagynom, hogy megrémítsenek a saját érzéseim, de elhatározni valamit mindig könnyebb, mint megvalósítani.

Közben megszólal a csengő.

–Kösz, haver –mosolygok Jasonre halványan. –Nem érzem túl jól magam, elkísérnél a gyengélkedőre?

Mindketten tudjuk, hogy a késést csak így úszhatjuk meg büntetlenül.

–Persze, menjünk. Akarsz beszélni róla?

Eszembe jut egy korábbi beszélgetésünk, mikor az állítólagos dührohamaimmal kapcsolatban ajánlotta fel a segítségét. Lehet, hogy akkor még tagadásban éltem, és azért nem álltam szóba vele, de most sem tervezek megnyílni előtte. Az életem így is elég komplikált, nem kell, hogy őt is belerángassam. Szegény srác örüljön, hogy normális, már amennyire ezen a helyen az maradhat az ember.

–Megszédültem és elestem, te meg segítettél. Így történt, nem igaz? –nézek rá jelentőségteljesen.

Lesüti a szemét, és egy aprót bólint.

Az jut eszembe, hogy vajon megrémült-e tőlem, amiért ilyen barátságtalanul viselkedek vele. Fél-e tőlem is, ahogy fél a banda tagjaitól, vagy átlát az álcámon és sajnál? Ahogy ránézek, barna szemeiből süt, hogy érettebb, mint amilyennek kinéz, és tipikusan olyan embernek tűnik, aki megért másokat és segíteni szeretne. Fogalmam sincs, miket láthatott eddig, de nekem nincs rá szükségem. Túl késő, hogy barátokat szerezzek. Nemsokára úgyis magamra leszek utalva.

Az üres folyosón visszhangzik a tanárok kiabálása. Eléggé ijesztő, ezért inkább azt próbálom meg kitalálni, hogy mit is mondjak a nővérnek, hogy csak felmentést adjon, ne pedig igazolást az egész napra. Nem úsznám meg élve, ha hazaküldenének.

Jason kopog a gyengélkedő ajtaján, majd benyit. Az ápolónőt kivéve senki sincs itt ilyen korán, még az orvos se. Ahogy feláll az íróasztaltól, felismerem, ő volt az, aki pár napja azt a kenőcsöt adta a verésnyomokra, és olyan kedves volt velem. Már a látványa is megnyugtat.

–Jó reggelt, fiúk! Miben segíthetek?

–Nem érzem magam túl jól ma reggel –mondom, miközben próbálok minél nyomorultabbnak tűnni. Nem szokásom szenvedős arckifejezést felölteni, és amennyire tudom, az orvosok se nagyon veszik be, de ez a nővér ismer. Biztosan eszébe jut, hogy milyen gondjaim voltak, és meg fog érteni.

–A bejáratnál találtam rá, majdnem összeesett –szól közbe Jason.

–Eléggé… megszédültem –nyögöm ki.

A nővér pislogás nélkül mered rám. Mikor megszólal, tudom, hogy nyert ügyem van.

–Megint az anyukád…?

Nem válaszolok, csak a körmeimet piszkálgatom. Nem nézek fel, mert magamon érzem a tekintetüket.

–Van rá esély, hogy kihagyhassam a mai testnevelést?

–Persze –sóhajtja. –Máris megírom a felmentést az igazolásokkal együtt. Van bármi más, amit tehetek érted?   

–Köszönöm –veszem át a papírokat.

Ahogy ismét a folyosón állunk elmerengek azon, hogy mennyire jól játszottam a szerepem. Nem is annyira színészkedtem… inkább csak megmutattam azt a belső énemet, amit eddig még senkinek. És nem vagyok büszke rá. Sokkal egyszerűbb volt, amíg ezt magam elől is eltemettem. Hisz hogyan tudnám ezek után fenntartani az erős kőszikla látszatát? Ha üvöltve világgá kiáltom, hogy ver anyám, az nem fog segíteni! Nincs szükségem arra, hogy mások szánakozására!

Önkéntelenül is ökölbe szorítottam a kezem, és a papírzörgésre eszmélek csak fel. Sikeresen összegyűrtem az igazolást. Csessze meg, még ez is! Halkan szitkozódok, majd eldobom a papírokat.

–Össze vagyok zavarodva! –fakadok ki Jasonnek. –Az egész életem egy fenekestül felfordult másfél évvel ezelőtt, és nem volt semmi bajom! Túléltem, érted? Kitartottam! Erre fogalmam sincs, hogy most mi történik velem! Egyik pillanatban még minden rendben, aztán valami totál fura dolgot művelek! Azt sem tudom mit érzek vagy mit gondolok!

És elsírom magam. Azóta nem sírtam, hogy el kellett válnom Meltől. Sem a magány, sem a honvágy, sem a szenvedés nem tört meg, és most? Egy teljesen átlagos nap kikészített. 

–Hé, Mark, hé. Figyelj, nem tudom, mi van veled, de én itt vagyok, hallod? Megpróbálhatok segíteni, ha szeretnéd.

Mit látnak bennem az emberek? Mi készteti őket arra, hogy segíteni akarjanak nekem, miközben én nem tettem semmit értük, és valószínűleg soha nem is fogok? Kazukinak megnyíltam, meséltem a múltamról, de tényleg meghatotta, ennyi lenne az egész? A nővér sajnál az anyám miatt, ez egyértelmű, Mirandának meg bejövök. Azt hiszem. De mi a helyzet Jasonnel, ennyire jó ember lenne? Látott párszor, mikor a padlón voltam, és mi van akkor? Miért jutott eszébe, hogy odajön hozzám, hisz nem is ismerjük egymást. Vagy csak nekem tűnik képtelenségnek támogatni egy ismeretlent? Annyira nehéz néha, hogy a világ nem fekete-fehér. Hogy bármennyire is akarjuk, bizonyos dolgokat nem érthetünk meg.

Megpróbálom összeszedni magam. Letörlöm azt a pár eltévedt könnycseppet az arcomról, felszedem a papírokat a földről, és csak ezután fordulok Jasonhöz.

–Sajnálom, hogy mindezt rád zúdítottam. És köszönöm a támogatásod, sokat jelent. –Mielőtt válaszolhatna, még gyorsan hozzáteszem: –Mennem kell matekra. Majd összefutunk.

Otthagyom, mert nem tudom, mi mást mondhatnék neki. Annyira szabadon szárnyalnak most a gondolataim, hogy tényleg nem tudom eldönteni, mi lenne a legjobb és mit akarok. Tehát azt teszem, amit mindig: megpróbálok belefeledkezni a hétköznapi dolgokba.

 

4. fejezet

Vannak napok, mikor az ember egyszerűen csak ágyban akar maradni. Mégis felkel, mert muszáj, majd valamikor a nap folyamán rádöbben, hogy megérte. Hiszem, hogy a legapróbb, legváratlanabb dolog is sokat számít.

Reggel a szokásos szöveg, és anyám jól ismert „mindenbe belekötök” stílusa vár rám, mikor felkelek. Már a hangulatát is meg tudom állapítani az alapján, hogyan viselkedik velem: ha levegőnek néz, akkor jókedvű, ha kötözködik, akkor átlagos napja van, ha pedig megver, nos, akkor van rossz napja. Ilyen egyszerű a képlet. Pech, hogy én csak az első kettőt tudom kezelni. 

A tesóim sokkal szerencsésebb helyzetben vannak, mert őket szinte sose bántja, csak szavakkal. Talán mert még kicsik, talán mert ritkán tesznek bármi olyat, ami anyának nem tetszene. Annyira örülnek még mindig, hogy visszakapták, hogy imádják és próbálnak mindig a kedvében járni. Az lehet a baj, hogy én nem ezt teszem? Vagy más miatt tart könnyű célpontnak? Nem tudom, de reménykedek, hogy a fiúk terve működni fog, és rövid időn belül eltűnhetek. Egyikőjük se fog hiányozni, mert az én családom Mel. 

–Miért ferde a nyakkendőd? –érdeklődik „kedvesen” anyám. –És jól látom, hogy nem vasaltad ki a nadrágod? Ugye tudod, hogy így nem mehetsz iskolába? Mit fognak rólam gondolni, hogy így kiengedtelek a lakásból?

–Ha ennyire zavar, vasald ki te! –szeretném neki mondani, de persze nem merem, így inkább csak folytatom a reggelimet. Az előbb pillantottam rá az órára, és már csak egy percet kell kibírnom a sofőr érkezéséig. Akár fél lábon.

–Még az öcséd is szebben köti a nyakkendőt!

Üres szavak. Teszek rá magasról, hogy mit mond. Többé már nem érdekel semmi, egy hónap és vége. Egy hónap, és jobb lesz minden. Egy hónap… Megszólal a csengő.

Jöhet a szokásos rutin: tányér a mosogatógépbe, táska az ágyról, kabát és cipő a gardróbból, majd a kicsikkel együtt lemenni. A rekordom másfél perc, lemértem. Az iskolába, forgalomtól függően, legalább húsz perc az út, de mivel anyánk ilyenkor sose tart velünk, nyugodtan nézelődhetek. Sose az embereket, mert akaratlanul is azon kezdek el agyalni, hogy mennyivel boldogabb életük lehet, viszont a különböző hirdetéseket nem tudom megunni. Az egyik utcában például minden nap más plakátok vannak, aminek nincs túl sok értelme, de ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem.

Ami az iskola kapuján belépve vár, egy pillanatra megijeszt. Miranda. A falnál állva szigorúan nézi az érkezőket, majd engem meglátva elmosolyodik.

–Na, végre! –mondja, ahogy közelebb lépek. –Rád vártam.

–Öhm, itt vagyok –válaszolok zavartan. Még túlságosan élénken él bennem az emlék, hogy miféle érzéseket váltott ki belőlem tegnap a közelsége.

–Mi volt veled tegnap? Azt kell hogy mondjam, eléggé megijesztettél. Az is felmerült bennem, hogy drogos vagy, tekintve, hogy Kazukival barátkozol…

–Én… kerestelek, mert… segítséget szeretnék kérni –nyögöm ki nagy nehezen. Néha elfelejtek beszélni. Biztos mással is van ez így. Még véletlenül se azért, mert megbabonázott a kék szeme.

–Tehát üzleti ügy –vágja rá egy pillanattal később. –Ez az jelenti, hogy tartanunk kell egy komoly megbeszélést. Mit szólnál a ma délutánhoz?

–Nem…

–Akkor hétvégén? Bármi is az, nem intézhetjük itt, mert a tanárok mindent látnak és hallanak.

–Az a helyzet, hogy anyám nem enged el sehova –magyarázkodok. Örülnék neki, ha kettesben lehetnénk, hátha megjönne a bátorságom, és kerek egész mondatokban tudnám neki vázolni a helyzetet, de nem lehet.

Ahogy szőke haján megcsillan a reggeli napfény, késztetést érzek, hogy megsimítsam, de nem mozdulok. Én bámulom őt, ő bámul engem, és csak állunk, nem törődve a minket kerülgetőkkel. Mintha egy pillantással megoldhatnánk a problémát. Szinte látom, ahogy pörögnek a kerekek az agyában. Tudom, hogy a helyzetem bonyolult, de ennél többet nem szeretnék neki mondani. Nagy szükségem van a segítségére, és remélem, hogy ezzel nem fogok most mindent elrontani.

Nagyot sóhajt.

–Szerezz a tesi alól felmentést. Az udvaron találkozunk! –mondja, majd elsétál.

Nézek utána, csodálom szőke haját és karcsú alakját… Milyen határozott lány, micsoda erő jellem! Szégyenkezve veszem észre, hogy még a szám is tátva maradt. A tenyerembe temetem az arcom, és megpróbálok Melre gondolni. Én csak őt szeretem. Hogy is érezhetnék ugyanúgy más iránt? Nem felejtettem őt el. Hűséges vagyok hozzá. Nem érdekel Miranda csodás haja, igéző szeme és édes mosolya, amivel nem ajándékoz meg akárkit… Egyre szaporábban veszem a levegőt, közben mégis légszomjjal küzdök.

Hirtelen valaki megragadja a vállam, és durván megráz.

–Hé, haver, lélegezz rendesen, be-ki, be-ki, gyerünk, utánozz engem. Be-ki, be-ki, be-ki…

3. fejezet

Minden rosszat követ valami jó, de vajon olyan, mint várjuk? Vagy valami teljesen más, amire aztán végképp nem számítunk? Vagy talán esély sincs a jóra…?   

Egy hétvégém volt, hogy helyrejöjjek, vagy legalábbis megpróbáljam. Ma reggel mégis alig tudok kikászálódni az ágyból, minden mozdulat fáj, hiába töltöttem két napot ágyban. A suliba beérve mindenkinek első dolga megkérdezni, hogyan szereztem az arcomra azokat a vörös csíkokat és miért sántítok. Mindenkinek, kivéve a tanárokat, akiken látszik, hogy pontosan tudják mi történt, és mintha elégedettséget véltem volna felfedezni a szemükben. Hogy tőlük mit kapok, azt még nem tudom, de a legtöbbjük mindenféle célzást tesz arra, hogy jobban járok, ha odafigyelek arra, mit teszek és mit mondok. Fenyegetés? Burkolt célzás? Á, dehogy.  

Az egyik szünetben Narahiko jön oda hozzám, és közli, hogy Mirandával volt órája, most már van suliban, megkereshetem, és beszélhetek vele. Nem vagyok biztos benne, hogy ilyen állapotban egyáltalán szóba áll velem, de minden mindegy alapon kimegyek az udvarra, és a törzshelye felé veszem az irányt. Fejben többször is lejátszom, hogy mit fogok mondani neki, hogy próbálom meggyőzni, ha nemet mond. Egy hirtelen széllökés felkap egy halom őszi falevelet, amit egy darabig körülöttem keringenek, majd egymás után megakadnak a hajamban. Próbálom kiszedni őket hosszabbra meghagyott barna tincseim közül, de ez nem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek hangzik.  

Megdermedek, mikor oldalról egy kéz nyúl felém, és kivesz egy falevelet a hajamból. Ahogy odafordulok, egy zafírkék szempárral találom szembe magam. Eltelik pár másodperc, mire eljut a tudatomig, hogy kivel állok szemben. Mézszőke haja természetes hullámokban omlik a vállára, bőre makulátlan, és fölényes mosollyal néz vissza rám. 

–Miranda –szalad ki a számon.

Erre szélesebben kezd el mosolyogni, megvillantva hófehér fogait.

–Visszajövök a nyaralásból, és mindenki rólad beszél –mondja közömbös hangon, miközben lassú mozdulatokkal egy másik falevelet szed ki a hajamból. –Hogy milyen balhéba keveredtél… –Még egy levél. –Hogy kivel verekedhettél… –Még egy. –És miért… –Egy újabb levél. Fogva tart a tekintete, ezért nem is igazán érdekel, hogy vajon hány levél maradhatott még a hajamban. –Meg arról, hogy kerestél. –Egy pillanatra megáll a keze, de nem húzza vissza rögtön, hanem előtte még beletúr a hajamba. –Miért kerestél engem, Mark?  

–Én… –kezdem, majd lesütöm a szemem, és a tornacipőm orrát kezdem el tanulmányozni. Eléggé kopott már. Talán kéne vennem egy újat.

–Hahó –csettint Miranda az orrom előtt kissé már türelmetlenül.

–Bocsi, csak ööö… –Nem találom a megfelelő szavakat. Sőt, igazából az se jut eszembe, hogy miért is kerestem. Még mindig le vagyok sokkolva a közelségétől, ahogy érzem a leheletét az arcomon, előbb még a kezét a hajamban… Másfél éve nem voltam ilyen közel egy lányhoz sem. Meglep, hogy mennyire jó érzés. Nekem, nekem csak Mel számít…

–Fogsz beszélni, vagy vissza jöjjek holnap? –kérdezi Miranda gúnyosan, majd elkomolyodik, és megragadja a vállam. –Hé, jól vagy? Miért remegsz? Mark? Mark!

A gyengélkedőn ébredek. Az első dolog, amit meglátok a fehér függöny, ami elválasztja az ágyamat a szoba többi részétől. A fejem hasogat, és egy darabig levegő után kell kapkodnom. Nem emlékszem, mi történt velem, miért kerültem ide. Az utolsó emlékem, hogy Miranda a nevemen szólít, majd képszakadás. Megpróbálok felállni, de a hirtelen mozdulattól megszédülök, ezért meg kell kapaszkodnom. Tudtomon kívül a függönyt ragadom meg, ami le is szakad, én pedig azzal a lendülettel elterülök a földön.

Egy fiatal ápolónő szalad oda hozzám, és segít talpra állni.

–Mégis mit művelsz? –kérdezi, miközben visszafektet az ágyra.

–Mi történt? –nyögöm ki. Hangom alig hangosabb a suttogásnál.

Szomorúan rázza meg a fejét.   

–Nem tudom. A lány elmondásából arra következtetek, hogy pánikrohamod volt, de nem értem, miért ájultál el. Viszont jól beverted a fejed. Lehet, hogy agyrázkódásod van, szóval ne nagyon ugrálj, amíg ide nem ér az orvos.

Elvégez pár általános vizsgálatot, vérnyomás, pulzus, ilyesmi, de szemügyre veszi a sérüléseimet is. Szánakozást látok az arcán, és értetlenséget.

–Ezeket hogy szerezted? Még frissnek tűnnek.

–Anyám.

Nem mondok többet, de látom rajta, hogy ennyiből is megérti. Átmegy a szobán egy nagy szekrényhez, majd egy tégellyel tér vissza, amiből valami fehér krémet ken az arcomra. A sebek mintha kevésbé égetnének.

–Segít, hogy gyorsabban begyógyuljanak, és ne maradjon utánuk heg –magyarázza.

–Köszönöm.

Egy mosollyal felel, majd otthagy, hogy visszatérjen az asztalához, amin hatalmas kupac papír hever. Hallom a toll sercegését, miközben a plafont bámulom. Nem merek arra gondolni, hogy mi történt az udvaron, sem arra, hogy miért kerültem ide. Majd jön az orvos, és megmondja. Nem volt még hasonló élményem, szerintem mióta itt vagyok, még sose voltam beteg. Épp ezért nem is értem, hogy miért kell várni a dokira, miért csak egy ápolónő van itt. Azt hittem, egy magániskolában, ahol a szülők rengeteget fizetnek a gyerekük neveléséért, legalább egy nyolctagú orvos-csapat áll vigyázban a nap minden percében, nehogy komoly bajuk legyen a diákoknak, erre semmi. Itt fekszek már legalább tíz perce, ha nem számítjuk az eszméletlenül töltött időt, és még senki nem járt erre, hogy megnézze, mi van velem. Ez legalább egy kis bizakodásra ad okot, hogy valószínűleg nem értesítették anyámat. Még az hiányozna, hogy ő jöjjön ide… megint. Vajon ezúttal mit kapnék? Bár nem a saját hibámból kerültem ide, de mennyi az esélye, hogy foglalkozna ezzel? Csak az jutna el a tudatáig, hogy el kellett jönnie a munkahelyéről miattam, és mennyi gondot okozok neki.

Végre nyílik az ajtó. Egy negyven év körüli férfi jön be, nálam alig magasabb. Biccent a nővérnek, majd a sarokban álló fogasra akasztja a kabátját, ezzel egy időben pedig levesz onnan egy fehér köpenyt. Előpakol a táskájából, azután pedig odalép az ágyamhoz. Mielőtt megszólítana, a lapot tanulmányozza, amit még az ápolónő hagyott itt.

–Szóval… –kezdi még mindig a papírt bámulva. –Pánikrohamod volt, ha jól látom? Aztán elájultál, és most itt vagy… agyrázkódás gyanújával, igaz?

–Nem tudom, mondja meg maga –felelem nem túl kedvesen. Ha ez van a papíron, akkor biztos így van. Talán ha megvizsgálna, nem pedig kérdezgetne, akkor ő meg tudná mondani, hogy mi a helyzet velem.

Az orvos ideges felhorkan, de nem szól egy szót se. Elkezdi a vizsgálatot: lámpával belevilágít a szemembe, ami nem esik túl jól, de tudom, hogy szükséges. Közben a nővér is közelebb jön, megkérdezi a dokit, hogy miben segítsen, idehozzon-e valamit. Az csak nemet int a kezével.

–Állj fel! –szól nekem.

Összeszedem minden erőmet, és lassan felülök. Kicsit még szédülök, de nem vészes, így lerakom a lábaimat a földre. Imbolygok egy kicsit, ahogy felállok, de sikerül talpon maradnom. Tennem kell pár lépést, majd az orvos közli, hogy semmi bajom, és menjek órára.

–Ha semmi bajom, aki miért kerültem ide? –szegezem neki a kérdést.

–Azt nem tudom, de most már nincs semmi bajod, úgyhogy nem is fontos –megvonja a vállát, majd elkezdi összepakolnia cuccát. Köszönés nélkül megy el, de nem is vártam tőle mást. Ő aztán biztosan nem fogja megkapni az Év Orvosa címet…

–Hány óra van? –kérdezem az ápolónőt.

–Tíz perccel múlt dél. Szeretnél a délutáni testnevelésre felmentést?

–Igen, köszönöm.

–Tessék. Aztán vigyázz magadra –mosolyog rám, mikor átnyújtja a lapot.

Jobban érzem magam a tudattól, hogy itt is léteznek azért kedves emberek, kedves felnőttek, akikre lehet számítani. Nem az a fontos, hány éves vagy, mert néha mindenkinek szüksége van a tudatra, hogy valaki törődik vele, hogy nincs egyedül.